Amikor az asszony hordja a fülest

Gondolom emlékeztek a múlt heti cikkre, melyben az író azt a költõi(?) kérdést tette fel, hogy játék vagy barátnõ? Internetes szörfölgetésem közben ráakadtam erre a rövid, ám annál érdekesebb kis cikkre, mely egy fiú tollából származik és lényegében a másik oldalt boncolgatja: mi van akkor, ha a csaj játszik profi szinten és a barátja csak hobbi játékos. Persze egyelõre nálunk ez elképzelhetetlen, sõt biztos vagyok benne, hogy legrémisztõbb álmaitokban sem gondoltatok még ilyenre, de sose lehet tudni mikor jön el az az idõ, mikor egy-egy srác hasonló helyzetbe kerül, mint a cikkíró.

 

Elolvasom, mert naná, hogy érdekel
Archív cikk áttöltve: 2012/03/29 · Eredeti szerző: adrika

---

A legtöbb lány tudja milyen érzés randizni, vagy még rosszabb, együtt élni egy olyan sráccal, aki hobbiból játszik számítógépes játékokkal. De mi van azokkal a lányokkal, akik olyan srácokkal járnak, akik magasabb szinten ûzik ezt a dolgot, sõt mi van akkor, ha a csaj profi játékos?

Képzeljétek el, hogy elmentek sörözni a haverokkal, akik megkérdezik, hogy hol hagytad a barátnõdet. Mit kellene válaszolnom? „A csapattal gyakorolnak ma este”? De most komolyan... Kiröhögnének, és azt mondanák, „na de most komolyan, hol van?”

„Sok házi feladatot kellett csinálnia” - általában ezt válaszolom az igazság helyett. Vagy még jobb esetben, kicsit spiccesen ezt mondanám: „all-inclusive csajos estét tart. Filmek, körmök, haj, párnacsata és a többi „rózsaszín” hülyeség, amit ilyenkor csinálni szoktak.”

De ez sem a valós helyzet. Az én esetemben ez úgy néz ki, hogy térden állva könyörgök neki, hogy segítsen feltenni a mIRC-et a gépemre, akárhányszor újratelepítem az operációs rendszert. Általában arra kér, hogy ne dumáljak hozzá, mert nem tud koncentrálni a gyakorlás alatt, ami egy héten ötször fordul elõ. -_- Oh, és minden nap szembesülök azzal a megalázó ténnyel, hogy az õ gépe rögtön a start után faképnél hagyja az enyémet a teljesítmény tekintetében, legyen szó bármilyen játékról.

Ha nagyritkán el is jutok addig, hogy leülök játszani, legyen az akár DotA, akár CS, és Ventrilo-n beszélgetek a haverokkal, akiknek még nem mondtam el harmincszor, hogy kié az a mérges Hitler-szerû hang, akit a háttérben hallanak, akkor kezdhetem újból magyarázni, hogy: „Ez a barátnõm. Egymás mellett ülünk, hálózatba kötött gépekkel. Épp a csapatával gyakorol.” Majd a következõ 15 percnyi játékidõ nem taktikolásra, vagy a csapatjáték csiszolására, de még csak nem is dumálásra megy el, inkább magyarázhatom sokadszor is mindenkinek, hogy „igen, a barátnõm játszik ilyen játékokkal. CS-zik, és igen, van csapata. Nem, nem kövér...” Majd 5 perccel késõbb egy új ember felcsatlakozik a csatira és találjátok ki... jöhet az egész procedúra elölrõl...

A plusz az egészben végül is, hogy elég jó, hogy olyan barátnõd van, aki osztozik az érdeklõdési körödben, úgy ahogy õ. Az, hogy fordulhatok hozzá, ha gond van a gépemmel, ami igazából elég gyakran megtörténik és akárhányszor a csapattagjaimnak szükségük van segítségre, a barátnõmhöz irányítom õket, mivel neki megvan a türelme, hogy megoldja a problémát. Sõt, az egésznek a tetejében még a tudása és hozzáértése is megvan, ami egy olyan dolog, amire igazán büszke lehet az ember. Persze csak akkor, ha a férfi ego ezt képes elviselni.